Budapest

Budapest Magyarország fővárosa, egyben legnagyobb és legnépesebb városa, az Európai Unió kilencedik legnépesebb városa. Budapest az ország politikai, kulturális, kereskedelmi, ipari és közlekedési központja. Emellett Pest megye székhelye is, bár közigazgatásilag nem része annak. 2011-ben regisztrált lakónépessége meghaladta az 1,7 (elővárosokkal együtt pedig a 2,5) millió főt. A város lakossága 1989-ben volt a legnagyobb, az akkori lélekszám 2,1 millió fő volt, és az ezt követő szuburbanizáció után is megmaradt az ország legnépesebb városának. Területe mintegy 525 négyzetkilométer, ebben a tekintetben is első az ország települései között.

Budapest története a keltákig nyúlik vissza, mivel a város eredetileg kelta település volt. A rómaiak által létrehozott, a Danubius folyó jobb partján fekvő Aquincum és a bal parti Contra-Aquincum volt Pannonia provincia székhelye. A magyarok a 9. században érkeztek erre a területre. Az első általuk létrehozott települést a mongolok 1241 és 1242 között, a tatárjárás során teljesen kifosztották és elpusztították. A 15. században a helyreállított város lett a magyarországi reneszánsz humanizmus központja. Ezt követően százötven évnyi török hódoltság telepedett a városra és csak a 18-19. században tudott újra fejlődni, ezt fokozta, hogy a kiegyezést követően Bécs mellett az Osztrák-Magyar Monarchia fővárosa volt. 1873-ban egyesítették Budát, Pestet és Óbudát, ekkor jött létre Budapest. Ebben az időben épültek a város leghíresebb épületei, és ekkor nőtte ki magát világvárossá.

A mai Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel, Aquincummal kezdődik, amelyet i. sz. 89 körül alapítottak a Duna nyugati partján (a mai Óbuda területén). Aquincum i. sz. 106-tól a 4. század elejéig a kettéosztott Pannonia tartomány egyik részének, Alsó-Pannóniának (Pannonia Inferior) a központja volt. Lakossága 20 000 fő körüli volt. A mai Óbudai-szigeten épült helytartói palotában olykor maguk a római császárok is megfordultak. A modern város területén több római segédcsapat (auxiliáris) tábor (Albertfalva, Campona) és ellenerőd (például Contra-Aquincum) is megtalálható. Anonymus leírása szerint a honfoglalás után Árpád vezér Budavárat, a hajdani "Attila király városát" választotta törzse szálláshelyéül, központi földrajzi fekvése miatt, és itt is temették el 907-ben, a szomszédos Fehéregyházban. Ezt a helyet általában Óbudával szokták azonosítani. (Bár akadnak akik Pesthidegkúton vagy a közeli Pilis hegységben keresik.) A városhoz kapcsolódik Gellért püspök legendája, akit pogány felkelők a mai Gellért-hegy (az akkori Pest-hegy) oldalában gyilkoltak meg (a legenda szerint szöges hordóba zárva legurították a dombról), ennek emlékét őrzi a hely mai neve. Óbuda és Pest római öröksége, a sok ezer épület romja évszázadokon át látható volt, az Árpád-korban azonban a helyükön fokozatosan igazi, nyüzsgő középkori városok épültek. Óbuda úthálózata a római korból maradt fenn, lakossága szőlőműveléssel foglalkozott. Területén egyházi birtokok alakultak ki, a 13. században pedig vár épült. 1223-ban a városban nagy tűzvész pusztított, amiben a főként fából épült házak elhamvadtak. Pestet a 12. században már fal vette körül, 1230-ban pedig kiváltságlevelet kapott II. Endrétől. IV. Béla király 1241-ben Pestről indult a tatárok ellen. A vesztes csata után a tatárok felégették Pestet, majd 1241/42 telén átkeltek a befagyott folyón, és Óbudát is elpusztították. A két város teljes lakosságát legyilkolták. A pestieket például a város nagytemplomában, a mai Belvárosi plébániatemplomban koncolták fel, ahová imádkozva összezsúfolódtak. Miután visszatért, a király kővárat és Újbuda néven új várost építtetett az úgynevezett Pest-hegyen, a mai Várhegyen (1247 és 1265 közt). Ezek voltak itt az első városias épületek, a későbbi híres budai vár alapját képezve. IV. Béla várkastélyát, amely a mai Mátyás-templom közelében állt, már jobban lehetett védeni támadások esetén, mint az alacsonyabban fekvő óbudai várat. (Annak feltételezett romjait is feltárták a régészek.) IV. Béla a tatárjárás alatt tett fogadalmához híven az egyháznak ajándékozta a Nyulak szigetét (a mai Margit-szigetet), és az itt épült Domonkos-rendi apácakolostorban helyezte el legkisebb leányát, Margitot, aki a város híres szentje lett. Az Árpád-ház kihalása után Buda Vencelt támogatta a pápa által pártfogolt Károly Róberttel szemben, ezért a pápa egyházi átok alá helyezte a várost, a budai plébános pedig viszonzásul a pápát. 1302-ben az Anjou-párti Csák nembéli Márk és báró Cseszneki Jakab fiai sikertelenül ostromolták a várat, de az épületekben nagy kárt okoztak és a budai szőlőhegyet is elpusztították. Végül a városnak el kellett fogadnia a győztes Károly Róbertet. Fia, Nagy Lajos királyi székhellyé tette Budát. A város már igazi polgári város volt, nagy számban éltek itt kézművesek, iparosok, kereskedők. A magyarok mellett jelentős volt a német hospesek száma, és természetesen zsidó vallású lakossága is volt, hiszen a mai Magyarország területén, már jóval a magyar honfoglalás előtt számottevő zsidó közösségek működtek.[16] A tatárok dúlását nehezen kiheverő Pest lakossága is kezdett talpra állni, a 15. században visszanyerte a bíróválasztás jogát, és 1470 körül szabad királyi város lett. Luxemburgi Zsigmond, majd Mátyás uralkodása a városok történelmének a török idők előtti fénypontja. Zsigmond egyetemet alapított Óbudán 1389-ben. Mátyás reneszánsz udvara nagy vonzóerőt gyakorolt a kor művelt embereire, emelve a város és a királyi udvar kulturális színvonalát. 1473-ban az első budai nyomdában, Hess Andrásnál elkészült a Budai krónika. Mátyás halála után az országban feudális viszályok, gazdasági válság, majd a Dózsa György-féle parasztfelkelés rázta meg, a két város kultúrája azonban a Jagelló-ház budai uralkodása idején is tovább gyarapodott. A budai reneszánsz történeti emlékei ma a budai királyi palotában (Budapesti Történeti Múzeum), míg Pest reneszánsz emlékei a mai Belvárosi Plébániatemplomban láthatók. Ennek a fejlődésnek vetett véget a török hódoltság. A 15. század második felében, Mátyás király alatt Buda az ország fővárosa lett, reneszánsz királyi palotája európai hírű volt. Ugyanakkor a Duna bal partján fekvő Pest is jelentős kereskedővárossá fejlődött. 1541-ben a törökök kezére jutott a két város, akik 150 éves uralmuk alatt Budán rendezték be központjukat. A város arculatát a keleti városeszményhez igazították, fürdők, bazárok, dzsámik épültek. Budát és Pestet a Habsburgok véres háborúban foglalták vissza a töröktől 1686-ban, amelynek során a két város teljesen elpusztult. A 18. századi barokk korban a városi élet csak lassan bontakozott ki újra. Buda újkori fejlődését Mária Terézia alapozta meg, amikor Pozsonyból ide költöztette a királyi intézményeket és Nagyszombatból az egyetemet. Az igazi fejlődés azonban csak a 19. század első felében, a reformkor idején indult meg, amikor Pest az ország kulturális és gazdasági központja lett. A korszak jelképeként megépült a két várost összekötő Széchenyi lánchíd. Az 1848. március 15-i pesti forradalom a magyar történelem egyik fő eseménye volt, ez a nap ma nemzeti ünnep. Az 1848-as forradalmi események során Pest-Buda az ország fővárosa lett, majd harcok után osztrák kézre került. A magyar honvédsereg Buda 1849-es bevételével a szabadságharc egyik legnagyobb katonai sikerét érte el. A szabadságharc bukását követő osztrák elnyomás egy időre megakasztotta a fejlődést, az 1867-es kiegyezést követően azonban világvárosi növekedés kezdődött. A vezetők 1872 decemberében fogadták el Pest, Buda és Óbuda egyesítését, majd a mai Budapest 1873 őszén jött létre. A főváros napját az egyesítés emlékére november 17-én ünnepelik, ugyanis 1873-ban ezen a napon ült össze az egyesített város tanácsa átvéve az elődvárosok tanácsától az ügyek intézését (ez azonban csak egy volt az egyesítéshez kapcsolódó átszervezés eseményei közül, az önkormányzati választást már szeptemberben megtartották, a főpolgármestert és a polgármestert pedig októberben megválasztották). Budapest Európa leggyorsabban növekvő városa lett, a lakosság húsz év alatt megduplázódva a századfordulóra közel háromnegyedmilliósra duzzadt. Ekkor alakult ki a mai város képe, a hidakkal, körutakkal, modern közlekedési hálózattal, Európa első Nagy-Britannián kívüli földalatti vasútjával, a belső és külső kerületekkel, az Országházzal és a többi országos középülettel. Világhírűek lettek Budapest színházai, kávéházai, gyógyfürdői, a pezsgő kulturális élet, és a híres "pesti éjszaka". A fejlődés jelképeként tartották meg 1896-ban a millenáris kiállítást és ünnepségeket.

Az 1910-es népszámlálás 880 371 lakost számlált az akkori Budapesten, míg a legnagyobb elővárosban, Újpesten 55 ezret. A lakosság döntő többsége magyar nyelvű volt (85,9%), 9% vallotta magát németnek és 2,3% szlováknak. A vallási összetétel a következő volt: katolikus 59,9%, izraelita 23,1%, református 9,9%, evangélikus 4,9%. Az első világháború végét az 1918-1919-es őszirózsás forradalom és Tanácsköztársaság eseményei zárták le. A trianoni békeszerződés után a Horthy-korszak konszolidációs politikája következett. Az elcsatolt magyarlakta területekről sokan költöztek a fővárosba. 1934 és 1940 között négy újabb kerülettel bővült Budapest közigazgatása. A második világháború végén a város súlyos csapásokat szenvedett. Az 1944-es német megszállást követően a lakosság egy része a holokausztnak esett áldozatul, másik része (38 000 fő) pedig a 102 napig tartó ostrom során vesztette életét. A város épületeinek jelentős része romba dőlt, valamennyi hidat felrobbantották. Sajnálatos módon a legnagyobb károkat a város építészeti kincsekben leggazdagabb területei szenvedték: a Belváros és a Várnegyed. A károk teljes helyreállítása mind a mai napig nem fejeződött be, hol foghíjtelkek, hol lövésnyomokat viselő homlokzatok emlékeztetnek a szovjet ostrom pusztítására. Sok értékes épületet lebontottak, vagy nem a korábbi formájával egyezően, esetleg csak egyszerűbb megoldásokkal rekonstruáltak. A 20. század első felében folytatódott a kiegyezés után lendületet kapó fejlődés, például 1909 és 1910 között bevezették az elektromos közvilágítást. Az első világháború és az azt követő események, a Tanácsköztársaság és a Trianoni békeszerződés azonban megakasztották a város addigi fejlődését. A lakosság viszont az elszakított országrészekből menekülőkkel is növekedett, és az 1930-as évekre meghaladta az egymilliót. A tömeges lakásigény miatt megépültek az első lakótelepek, például a Wekerletelep az és az Állami lakótelep is. Szegények tömegei éltek nyomornegyedekben is (például a Mária Valéria-lakótelep). Sokan laktak pályaudvarokon, vasúti vagonokban. 1924-ben megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1925-ben pedig megkezdte adását a Magyar Rádió. 1933-ban megkezdődött a Tabán bontása. Az újjáépítés évei után az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg azt a törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt huszonhárom környező, addig önálló települést: hét várost és tizenhat nagyközséget (a listát lásd a Budapest kerületei szócikkben), aminek révén létrejött a Nagy-Budapest.[22] Az 1950-es években a sztálinista elnyomás nehezedett a budapestiekre, ami az 1956-os forradalom kitöréséhez vezetett, és annak utcai harcai rázták meg a várost. Az 1960-as évektől a Kádár-rendszer "puha diktatúrája" alatt élte Budapest második nagy fejlődési korszakát. 1970-ben átadták az első metróvonalat. Sorra épültek a nagy lakótelepek, és az ország minden területéről újabb százezrek özönlött ek a fővárosba, amelynek lakossága az 1980-as évekre elérte a 2,1 millió főt. Az 1989-es rendszerváltás óta a lakosság száma jelentős csökkenésnek indult, aminek oka részben a fővárosiak tömeges kiköltözése az agglomeráció településeire. A lakosságcsökkenés a 2000-es évek második fele óta megfordult.